Nem mintha attól tartanának, hogy elüti őket egy autó, hiszen autó gyakorlatilag nincs, olyasmi a helyzet, mint a budapesti Hernád utcában, az ötvenes években, amikor még rongylabdával fociztunk az úttesten. A gyalogosok azért használják az aluljárót, mert a kereszteződésben egy rendőr elvtársnő irányítja a nemlétező forgalmat és rásípol azokra a gyalogosokra, akik mégis a felszínen kereszteznének. A közlekedési rendőr elvtársnők mind fiatal lányok, dolguk egyébként igen egyszerű: mindig az éppen érkező autót kell átengedniük, mert annak a valószínűsége, hogy két jármű találkozzon, gyakorlatilag nulla. Egyforma frizurát viselnek, fekete műkontyot, mert a párt ilyennek szereti őket és ez jól befér a sapka alá. És ha a párt ilyennek szereti őket, akkor ők is ilyennek szeretik magukat. A helyiek megbámulnak, ami természetes, hiszen kerek szemű külföldi errefelé csak elvétve látható. Bekukkantok üzletekbe, ahol áru nemigen, vevő sem, az eladó nem is kérdez semmit, közömbösen néz rám, látja, hogy nincsenek komoly szándékaim.
Napozunk egymás mellett az apró kavicsos parton, úszunk a vízben, és megkérjük a másikat, hogy ne nevettessen, mert attól elnehezülünk és elsüllyedünk. Amikor a saját nyelvén énekel, lágy a hangja, és sokkal mélyebb, mint amikor a langyos, ízetlen nyelven beszél. Én mondókával felelek a saját nyelvemen. Azt mondja, az én hangom magasabb tónusú, amikor nem a langyos és ízetlen nyelven beszélek. Talán azért, mert az anyanyelvemnek én vagyok a gyereke, az idegen nyelvem pedig még gyerekcipőben jár. Függetlenségem kulcsa az idegen nyelv, amellyel kiléptem otthonról. Ha megnyílok előtte, mégsem az idegen nyelven nyílok meg. Összeakad a nyelvem, és szem elől tévesztem a gondolataimat, mintha csont nélküli lábakon közelegnék egy délibáb felé. Amikor feladom, megértően bólogat. Talán a hallgatás áll legközelebb ahhoz, amit mondhatnék. Egy huszárvágás. Este behunyt szemmel rajzolunk. Előttünk a papíron úszó és lebegő alakok, mint a szaharai barlang falán. A fénytől megtisztult látás hozta létre őket.