Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Fagyott mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra s halántékomra már az ősz feküdt, és így megyek, fütyülve egymagamban, A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom, s így kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem s megbámultam az izzadt kőtörőt, de a dómok mellett fütyülve mentem s kinevettem a cifra püspököt: s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és utcasárban, S bár nincs borom, hazám, se feleségem és lábaim között a szél fütyül: lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egy nap nékem minden sikerül.
Mint nagy kalap borult re�m a k�k �g, �s h� bar�tom egy akadt: a k�d. Rakott t�lak k�z�tt kivert az �hs�g s hal�lra f�ztam r�t k�lyh�k el�tt. Amerre ny�ltam, csak cserepek hulltak, s sz�jam sz�l�ig �radt m�r a s�r, utam mellett a r�zs�k elpusztultak s leheletemt�l megfakult a ny�r, csod�lom szinte m�r a napvil�got, hogy n�ha m�g rongyos v�llamra s�t, �n, ki megj�rtam mind a hat vil�got, meg�ldva �s lek�pve minden�tt. Fagyott mez�k�n birk�ztam a sz�llel, ruh�m csup�n egy f�gefalev�l, mi sem tiszt�bb sz�momra, mint az �jjel, mi sem s�t�tebb n�kem, mint a d�l. A matr�zkocsm�k m�ly�n felzokogtam, ahogy a temet�kben nevetek, eny�m csak az, amit a s�rba dobtam, s mindent meg�ltem, amit szeretek. Feh�r der�vel l�ngveres hajamra s hal�nt�komra m�r az �sz fek�dt, �s �gy megyek, f�ty�lve egymagamban, A gy�ztes �g fektette r�m a s�tr�t, a harmatt�l k�k lett a homlokom, s �gy kergettem az Istent, aki h�tr�lt, s a j�vend�t, amely az otthonom. A hegytet�k�n �r�kig pihentem s megb�multam az izzadt k�t�r�t, de a d�mok mellett f�ty�lve mentem s kinevettem a cifra p�sp�k�t: s ez�rt csak cs�k �s korb�cs hullott �rva testemre, mely oly egyform�n fek�dt csipk�s p�rn�k k�z�tt �s utcas�rban, S b�r nincs borom, haz�m, se feles�gem �s l�baim k�z�tt a sz�l f�ty�l: lesz m�g p�nzem �s biztosan rem�lem, hogy egy nap n�kem minden siker�l.
"A klasszikus az, amit senki sem szeretne elolvasni, de mindenki szeretné, ha elolvasta volna. " – Mark Twain – "A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. (... ) Akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. " – Babits Mihály – "A könyveket mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa. " – Kosztolányi Dezső –
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s lehelletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Fagyos mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra s halántékomra már az ősz feküdt, s így megyek, fütyülve egymagamban, A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom s így kergettem a Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kőtörőt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt: s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és utcasárban, S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül: lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egy nap nékem minden sikerül.