Haraggal írt levélben intett meg minket Róma, örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma, hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán! ) s most mintha régi kedvünk búra váltanám. Az égi vadmadár is bánatos felettem, csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem? S mit mondtam vén bolond most sok bajom között? Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz számüzött, örökre már, ó jaj! Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis! A mézben látom én ma már lebegni az epét is. Kívül fehér, piros, zöld a világ s dalra vár, de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál, s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel, a földi bűnt bünhődés, vezeklés oldja fel. Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok, sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog, megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény. Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én! Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám, mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már, az üdvök koronája örökre szívem vágya, egy zsoldos elnyerheti, markában ott a dárda.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet, ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő, s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre. (Radnóti Miklós fordítása) Walther von der Vogelweide Ó jaj, hogy eltűnt minden Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év! Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? Amit valónak hittem, nem volt tán sehol? Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor. Most íme fölriadtam és oly idegen, mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem. Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem, gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen. Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol, erdőt irtottak erre, amott bedőlt major: s ha régi patakunk is másképpen folyna itt, mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait. Akikre ismerősként gondoltam még tavaly, alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj. Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés örökre már, ó jaj! Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek! Bűnbánat nincs szívükben s mind gondok közt remeg és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
Okostankönyv
Válogatás a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből. A kötetet összeállította Bánki Éva, felelős szerkesztő Ladányi-Turóczi Csilla. Budapest, 2004 Walther von der Vogelweide összes versei; ford., jegyz.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival, a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj! azt már sosem, hogy: jaj!
Az idő... Az idő lassan elmúlik felettünk. S egyre gyakrabban kénytelenek vagyunk szembesülni az elmúlással. Főként környezetünkön vesszük ezt észre, de előbb-utóbb saját életünkben is nyilvánvalóvá válik. Csak állunk, s nézzük tehetetlenül, hogyan folynak ki kezünk közül az idő apró homokszemei. S ha vesszük a bátorságot, végiggondolni életünket, múltunkat, jelenünket és jövőnket, hogy honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk, akkor bizony számtalan válaszra váró, sok esetben nyugtalanító kérdés tolul fel bennünk: az életünk, sőt talán az ÉLET nagy kérdései. Amint ezt már oly sok művész, költő, író, dalnok szinte minden korban megénekelte, megírta, megörökítette. Ezen műveket szemlélve, olvasva, hallgatva megérinti az ember szívét az elmúlás fájdalmas valósága. Vajon van kiút ebből, vagy bele kell törődnünk? Álljon itt ízelítőnek egy válogatás: Anakreon Anakreón: Töredék a halálról A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon, fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már, oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
[2012. december] Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le, évre év! Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? Amit valónak hittem nem volt talán sehol? Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor. Most íme fölriadtam és oly idegen, mit úgy ismertem én még akár a tenyerem. Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem, gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen. Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol, erdőt irtottak erre, amott bedőlt major; s ha régi patakunk is másképpen folyna itt, mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait. Akikre ismerősként gondoltam még tavaly, alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj. Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés örökre már, ó jaj! Ó, jaj, hogy élnek itt most az ifju emberek! Bűnbánat nincs szivükben s mind gondok közt remeg és mind aggódik folyton: így élni jó talán? e bús világban, látom, senki sem vidám. Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét, keresztény ember még íly gyászosan nem élt, az asszonyok fejéke régen nem ragyog, parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Ottó és II. Frigyes német-római császárok, I. Hermann türingiai tartománygróf valamint Wolfger passaui püspök is. Élete vége felé kis hűbérbirtokot kapott II. Frigyestől. A középkori német világi líra vele éri el a tetőpontját. Walther sok verse a klasszikus hölgyszolgálat-eszmével való azonosulásról tanúskodik, sok versében viszont egy új férfi-nő kapcsolat koncepciója kezd testet ölteni: egy kölcsönösségen alapuló természetes kapcsolat. Ezekkel a dalokkal párhuzamosan keletkeztek azok a versek, amelyeket Mädchenlied nek (lányokhoz szóló dalok) nevez a szakirodalom. Ezek a dalok felépítésükben, formájukban a vágánsköltészetből ismert pásztordallal (pastourelle) mutatnak hasonlóságot. Walther legtöbb minnedalát nem lehet kronológiailag besorolni. Költészetében a természet rendszerint a szerelmi találka helyszíne, s egyben az érzelem hangulati háttere (Hársfaágak csendes árnyán), más verseiben a költő a természet csodálójaként jelenik meg (Lássátok csak, mily csodás a május). Az öregedő költő melankóliája jelenik meg az Ó jaj, hogy eltűnt minden című elégiájában.